Kilenc évvel ezelőtt...

Azt valószínűleg kilenc éve ilyenkor, a fényképezőgép elkattintásakor sem tudtam volna megmondani, mi is volt pontosan a célom ezzel a fotóval; ma már legfeljebb csak találgathatok – csak hát annyira, de annyira nem lényeges ez már. Kétezer-tíz november tizennegyedike volt, vasárnap kora délután, meccs a kisalagi pályán, s a valahai FótCafé számára készítettem a tudósítást; mellettem, köröttem, a játékteret körbeállva-ülve pedig a megszokott kisebb tömeg, családtagok, barátok, régi ismerősök, sporttársak. Köztük apám és gyerekkori pajtása, iskola- és zenésztársa, Nagy Jani bácsi, akik a szünetben átugrottak a pályával szemközti kiskocsmába egy sörre – kedves kiscsapatunk éppen 2-1-re vezetett a sereghajtó Pomáz II. ellen, s (legyünk akkor már tényszerűek) nyert végül 4-1-re, Angler Gyuszi mesterhármasával és Benkő Joci góljával –, aztán a söröző kapuján kilépve apám épp valami magyarázatba fogott, öreg cimborája pedig derűsen hallgatta. Talán az futott át rajtam, hogy jó lesz majd valahol, valamikor felhasználni valamiféle tréfás magyarázattal, mondjuk így: pályaszéli stúdiónkban szakértőink az első félidőben látottakat elemzik? Vagy ezt csak jóval később gondoltam hozzá, amikor már visszahozhatatlan volt egy ilyen jelenet?

A fénykép, kilenc éve ilyenkor, mindenesetre elkészült, a pillanat megörökíttetett. Lehet, feledésbe is merült volna. Ha másfél hónap múlva nem apám ravatalát álljuk körbe, ha nem minősül ez a kisalagi meccs az utolsó kisalagi meccsének – hiszen az évben már nem volt több mérkőzés, ez már annyira az utolsó volt az őszi szezonban, hogy nem is az őszi, hanem a tavaszi idényhez tartozott, annak volt az előrehozott első fordulója, amire egy ma már (sőt, akkor is) teljesen érdektelen szezonvégi rájátszás miatt volt szükség –, s ha nem bukkan fel az emlékezetből, emlékként tavaszra ez a kép… De hol volt még ekkor a tavasz – annak főleg, akinek már nem is jött el. Így lett ez a meccs az utolsó kisalagi meccsé, a megörökített pillanat pedig mementóvá.

S mi minden mementójává még. Mert aztán eltűnt az a kiskocsma is onnan, s egy darabig fagylaltot nyaltak a helyén a meccsre járók, ha csak nem a környező kisboltokban keresték a szünetbeli felüdülést, a FótCafét is elnyelték a szürke fóti és kisalagi mindennapok, öt évvel később már Jani bácsi is régi barátja után indult, aztán eltűntek a kapuk a története során mindig is ütött-kopott játéktérről, eltűnt megannyi korábbi játszótárs, eltűntek a győzelmek, és ki tudja, mondhatjuk-e még, hogy az albérletekbe, idegen pályákra kényszerülő, mindenki által degeszre vert, alig vegetáló kisalagi csapat még megvan – s ha megvan is, meddig lesz még, most, amikor elnökétől, életben tartójától készülünk búcsúzni…

Készült kilenc éve egy talán és valószínűleg könnyednek, poénosnak szánt fotó, leginkább csak magánhasználatra. S lett végül a múlékonyság közkincsévé, kevesebb, mint egy évtized alatt – tanulság nélkül is tanúságot téve akkor, 2010. november 14-én, hogy itt volt apám, itt volt Jani bácsi, hogy volt egy kiskocsma, volt egy fóti újság, volt egy győztes kisalagi csapat, volt egy kisalagi focipálya. S hogy mind-mind talán lesznek is, mindaddig, amíg tanúságtevők is.