Ellátogattunk egy fotókiállítás megnyitójára, ahol a közismert, nagy szakmai reputációval rendelkező Gaál Zoltán képeit láthattunk. Az est keretében Kerékgyártó György író beszélgetett a képek készítőjével, ám ezt megelőzően történt egy érdekes epizód, amelyről a moderátor az itt közölt jegyzetében számol be, rávilágítva egyúttal a kiállított képek témájára, jellegére.
Az utcáról jött be, hogy megnézze, hogy ábrázolják az utcát.
– Ha közvetlen akarok lenni magával, akkor Boda István vagyok, ha titkolóznék, akkor B. István – nyújtja a kezét az ősz szakállú férfi, aki pólóban, de zakóban lépett be a kiállítóterembe. Az avatatlan szem is látja rajta: az utcáról jött. Nem az utca felől, hanem az utcáról. A lakóhelyéről.
Megkérdezi, hová támaszthatja gurulós bőröndjét. Ezek váltották fel azokat a masszív, kötélmarkolatú szütyőket, amelyeket a kilencvenes évek elejétől cipeltek, és amelyeket a népnyelv már régóta hajléktalan-szatyornak nevez.
– Most olvastam, hogy kiállítás lesz, láttam a Metropolban – mondja, és felnyitja a bőröndöt elővesz egy köteg újságot, kinyitja az egyiket. Ott a cikk.
A történetét meséli, meglepően röviden, és mutatja a lakcímkártyáját. Még soha nem láttam ilyet, ott a helye az Én szürrealizmusom című ready-made sorozatomban, amelyet a Facebookon posztolgatok. Ez egy olyan lakcímkártya, amelyen a lakcím rubrikában ez áll: lakcím nélkül. Rendnek kell lenni! Ahogy tőlem ujjlenyomatot vett a saját hazám, mint egy bűnözőtől, hogy cserébe kiállítsa az új személyi igazolványomat, B. Istvánnak hivatalosan igazolja, hogy nem lakik sehol. Hála a rendszernek, van róla papírja.
István még mesél egy kicsit, a képeket nézi, mutatja, mely helyszíneket ismeri fel. Aztán, mintha meglepődne, megkérdezi:
– Itt megnyitó lesz?
Mondom, hogy igen, hatkor. Azt mondja, jó, akkor visszajön. És eltűnik a gurulós bőrönddel együtt, ahogy jött. Egy kiállítás marad ott utána. Gaál Zoltán fotói Taccsvonalon címmel a Kolta Galériában.
Kerékgyártó György
