Nemrég olvastam egy eszmefuttatást, amely szerint a közösségi médiát, meg úgy általában a világhálót annyira eluralta a mesterséges intelligencia, hogy már a komoly fotóportálok sem tudják megkülönböztetni a hamisítást a valóságtól. Egyre gyakoribbak az olyan fotópályázatok, amikor a zsűri olyan képeket díjaz, amelyeket az MI gyártott, vagy a pályázó ennek segítségével manipulált. Mindez eléggé elkeserítő, és ahogy ez a technika fejlődik, nagyon hamar bekövetkezhet, hogy a fotózás elveszíti a hitelességét. Olyan értelemben legalábbis, hogy mindent bekebelez a giccs és a mesterséges intelligencia gátlástalan térhódítása. De talán még van néhány eszközünk, amellyel ezek az alantas mesterkedések leleplezhetők. Ha például valamit túl tökéletesnek látunk, azonnal támadjon föl bennünk a kétely. A világ ugyanis önnön természetéből fakadóan mindig tökéletlen, és már a mesterséges intelligencia a káoszt és a darabosságot bámulatos módon kezeli, az nem egyenlő a tökéletlenséggel. Az ugyanis egyfajta önleleplezés. Annak bevallása, hogy nem minden sikerülhet az elképzeléseink szerint. Néha nem stimmel a képkivágás, néha nem vízszintes a horizont, néha pedig a téma nincs ott, ahol lennie kéne, és ezt a sort még hosszan folytathatnánk. A MI leleplezésének alapja tehát az, hogy a képekben mennyi a tökéletlenség. Tévedés ne essék: a gyatra képekben nem a minőséget kell kutatni, mert azt biztosan nem találjuk meg, hanem azokat a jeleket, amelyek nem felelnek meg a fotós ítészek kanonizált elképzeléseinek. Ez a galéria pontosan ilyen. Olaszországi utam során elkattintott és mint utólag kiderült, nem kifejezetten ütős utcai fotókból tevődik össze, és bár a felvételeken sok minden recseg és ropog, egyvalami azért biztos: egyiket sem a mesterséges intelligencia gyártotta.
Amikor a rossz is jó
